Zen szemléletű önismereti coachként azoknak segítek, akik érzik, hogy valami nincs teljesen a helyén az életükben, és tudják, hogy változásra van szükségük – de még nem látják, merre induljanak.
Nem hiszek a gyors megoldásokban és a sablonos tanácsokban.
Hiszem, hogy minden emberben ott van a válasz – csak túl mélyre temette a hétköznapok zaja, vagy a társadalmi elvárások és egyéni kondicionáltság.
Hiszem, hogy a szenvedés nem ellenség, hanem Jel, Tanító és Katalizátor.
Az én utam is a vágyak okozta szenvedésből indult – ami megtanított az elengedésre.
Nem vagyok kész. Nem vagyok tökéletes. De már tudom, hogyan kell belenézni abba, amit sokáig nem mertem látni.
Ez a coachingom lényege is: egy biztonságos tér, ahol őszintén ránézhetsz önmagadra. Ahol az önismeret nem elmélet, hanem belső tapasztalat. Ahol nem elérhetetlen célokat hajszolunk, hanem új utat építünk és új nézőpontokat fedezünk fel. Ahol az út végén egy őszintébb, önazonosabb élet vár.
Mint sok más fiú gyereket, engem is a mozivászon hősei ragadtak magukkal. Bruce Lee villámgyors mozdulatai, az igazságérzet, a fegyelem és az a titokzatos belső erő, amit képviselt – ezek nemcsak szórakoztattak, hanem valamit meg is mozdítottak bennem.
Egy kisvárosban nőttem fel, ahol egyetlen lehetőség volt a harcművészet gyakorlására: a taekwondo. De ez az egy lehetőség is elég volt, hogy elinduljak azon az úton, ami azóta is kísér.
Az első leckéim nem az ütésekről vagy rúgásokról szóltak – hanem az etikáról. Többek között a– alázat a tisztelet, a fegyelem, a kitartás és a közösséghez való hozzájárulás – mély nyomot hagytak bennem. Később más harcművészetek filozófiájával ismerkedtem meg, és így találtam rá a Bushidóra, a szamurájok erkölcsi kódexére.
Lenyűgözött a szamurájok világa: fegyelmezettség, hűség, bátorság, méltóság. Nem az erőfitogtatás, hanem az a belső tartás, az az önfegyelem, ami akkor is megmarad, amikor a külső világban minden a feje tetejére áll. Erre csak az képes aki uralni tudja a tudatát. Ezek az elvek segítettek hozzá, hogy kétszeres magyar bajnok legyek és más nemzetközi versenyeken is szerepelhessek.
Ezek olyan belső iránytűvé váltak, amik azóta is vezetik a lépéseimet – akkor is, amikor már régen leraktam az edző ruhát.
A felnőtté válásom nem a dojo csendjében, hanem egy 50 fokos, zsírgőzös konyhában folytatódott. Tizenhárom évet dolgoztam a gasztronómiában, ebből tizenkettőt a tűzhely mellett – reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, amiből nyolc évet konyha főnökként.
Ez az időszak megtanított a szolgálatra – nemcsak az ételek, hanem az emberek iránt. Megtanított a csapatmunkára, az alázatra, és arra, hogyan maradjak fókuszált extrém nyomás alatt is. De egy idő után a test és a lélek is benyújtotta a számlát.
Fáradt voltam. A kiégés szélén állva láttam a körülöttem dolgozó kollégákat, akik már csak „funkcionáltak”, de nem éltek és régi öreg szakácsokat, akik a szakmájukban öregedtek meg és ment tönkre az életük. Rájöttem, hogy nem akarok egy napon én is így lenni.
Amikor úgy éreztem, hogy a régi útnak vége, egy új kihívást választottam: külföldre költöztünk a családommal. Egy új országban, egy új nyelvvel, nulla kapcsolattal – mindent elölről kellett kezdenünk. Én szakácsként, kertészként, majd takarítóként dolgoztam. Van olyan, akinek ez megalázó. Nekem egyáltalán nem. Inkább formáló. Életem legnagyobb változását a takarítás hozta. Miközben kívül takarítottam belül is egyfajta tisztulás ment végbe.
Ez az időszak kifejlesztette bennem az igazi rezilienciát. A magamra utaltság, a kiszolgáltatottság, az elutasítás – ezek nem törtek meg, inkább megerősítettek. Használnom kellett minden értéket, amit az eddigi utamon tanultam: önuralmat, türelmet, tisztánlátást és belső fegyelmet. Olyan volt ez, mint egy újfajta harc: kevésbé látványos, de sokkal mélyebb.
Ahogy a testem és lelkem egyre inkább igényelte a változást, úgy kezdtem el új utak után kutatni. Elkezdtem újra tanulni – ezúttal nem késsel vagy wokkal a kezemben, hanem a tudás eszközeivel. Mint a kisgyerek, aki járni tanul és fogja az anyja szoknyáját, úgy én sem engedtem el az ételek biztonságos világát és táplálkozási tanácsadóként kezdtem másokat segíteni.
Közben észrevétlenül elkezdődött bennem egy mélyebb folyamat is. Vissza akartam térni ahhoz, amit mindig is kerestem: a belső harmóniához, a tudatossághoz, az önmagammal való mélyebb kapcsolódáshoz. Ez vezetett az önismeret útjára, ahol először csak utasként vettem részt – de idővel egyre erősebben jelent meg bennem a hívás, hogy kísérővé váljak mások számára is.
A coaching nem egy újabb szakma lett számomra. Sokkal inkább egy másik forma ugyanazon az úton. Ma már nem ütéseket gyakorlok – hanem kérdéseket teszek fel. Nem küzdő technikákat tanulok – hanem megküzdési technikákat. A figyelemmel, az együttérzéssel, a coaching eszközeivel és a saját utamon szerzett tapasztalatokal.
A taekwondo és a Bushido etikát felváltotta a coaching etikai kódexe. Ugyanazokat az értékeket hordozza: hit az emberben, tisztelet a határok iránt, nem-ártás, felelősség, együttérzés. Ma már ezt az új kardot forgatom – és ez a kard nem sebez, hanem inkább tükröt tart.
A keleti kultúra, az önismeret és egy ideje a zen tanításai formálták és kísérték az eddigi utamat és teszik ezt a mai napig is. Világi gyakorlóként időnként hosszabb elvonuláson is részt veszek, ahol a csend nemcsak megnyugtat, hanem tanít is. A zen egyszerűsége – az, hogy a válaszok nem kívül vannak, hanem bennünk – lett a legnagyobb mester számomra.
Ez a szemlélet átszövi a coaching stílusomat is. Nem megmondani akarom, mit tegyél – hanem segíteni neked felismerni, amit már rég tudsz. Nem előtted járok, hanem melletted. Nem tanácsot adok – hanem teret, ahol új nézőpontból is láthatod magad. Ahogy a zen, úgy a coaching is kérdésekkel dolgozik, mert a jó kérdés nyitja a tudatot és a fejlődéshez erre van szükség.
Ma már nem küzdök – de még mindig harcolok. Egy olyan harcot vívok, amit már nem csak magamért vívok. Nem mások ellen, hanem másokért, a belső stabil középpontért. Ez az én utam: a harcosból lett kísérő, aki segít másoknak megtalálni a saját belső útjukat. Mert valójában minden kiút -legyen az egy életbeli elakadás vagy nehéz döntés vagy valami elérhetetlen cél küzdelmeiből való kiút- befelé vezet.
Felismertem, hogy végig ugyanazon az úton jártam , ami egészen idáig a mai napig hozott. Először a Taekwondo (a lábbal és kézzel küzdés útja) majd a Bushido (a harcos útja) és a zendo (a zen útja).
Így születet meg, az eddigi utamat a coaching keret rendszerébe ágyazva a belső út coaching.
Ha úgy érzed, megszólított ez az út, itt az ideje, hogy tegyél egy lépést magad felé. Foglalj időpontot egy kötetlen, díjmentes online első konzultációra – ismerkedjünk meg, és nézzük meg, hogyan tudlak támogatni a saját belső utadon.
